PLIHÁL KATALIN: TÉRKÉPKÜLÖNLEGESSÉGEK
Cartofil : Budapest, 2002.
(részlet)

EL DORADO, AZ ARANY ORSZÁGA

MORUS TAMÁS Utópia című munkájában írta: „Az emberek vas nélkül éppúgy nem élhetnek, mint tűz és víz nélkül, viszont az aranynak és ezüstnek a természet semmi olyan hasznos tulajdonságot nem adott, amit könnyen ne tudnánk nélkülözni.”

A XV. századi nagy földrajzi felfedezések hajtómotorja a mesés, a kincsekben bővelkedő Indiába vezető út felderítése volt. Az Újvilág spanyol hódítóit a minél nagyobb mennyiségben megszerezhető arany forrásának megtalálása vezérelte felfedező útjaikon.

Dél-Amerika meghódításakor a JORGE ROBLEDO spanyol konkvisztádor vezette seregek 1541-ben Cauca völgyében szembekerültek a tartományukat védelmező fegyveres csapattal, akik az európaiak legnagyobb elképedésére aranyfegyvekkel voltak felszerelve. A spanyolok úgy vélték, hogy az indiánok ezzel is mérhetetlen gazdagságukat akarták megmutatni a betolakodóknak, holott Dél-Amerikának abban a térségében az obszidiánból és a különböző arra alkalmas kövekből készített fegyvereket csak az arany tudta kiszorítani, felváltani. Termésréz területükön nem fordult elő, a vasat pedig egyáltalán nem ismerték, ezért tartós eszközeiket — éppen úgy, mint dísztárgyaikat — csak aranyból és ezüstből készíthették.

Az aranyra mindig éhes hódítók fantáziáját felkeltette egy, az indiánoktól hallott elbeszélés, amely az „aranyember országáról”, spanyolul „El Dorado”-ról szólt. A tulajdonképpeni történetnek a muisca (spanyolul: chibcha) indiánok körében létezett vallási szokás szolgáltatott alapot. A muiscák természetimádók voltak, de különösen a Napot és a Vizet tisztelték. A víz istenének napot jelképező aranytárgyakat ajándékoztak. A legünnepélyesebb vértelen áldozataikat az új főpap — aki egyben egy-egy városállam vezetője is volt — megválasztásával, illetve beiktatásával összefüggésben mutatták be. A Napisten földi megtestesítője az uralkodó volt, aki feladata jobb ellátása érdekében hat éven át önsanyargató és önmegtartóztató életet élt, és ezalatt különleges varázserővel „telítődött fel”, amely kiemelte őt a közemberek és az egyszerű papság köréből. A muiscák jól szervezett városállamokban éltek, és minden uralkodó a hozzá legközelebb eső tónál mutatta be áldozatát. A leghíresebb ilyen tó a 2899 m magasan lévő Guatavita-tó volt, amelynek az indiánok különleges varázserőt tulajdonítottak. (Az elbeszélések szerint e tóban követett el öngyilkosságot egy emberi méltóságában porig alázott kacika szépséges felesége is, akinek az istenek — hitük szerint — az elszenvedett fájdalmaiért „víz alatti kristálypalotát” adományoztak.) A muiscák hite szerint az e tónál bemutatott áldozattal BACHÚE istennő kegyeit nyerhették el. A beavatandó személy testét előbb zsíros földdel vagy más leírások szerint gyantával kenték be tetőtől talpig, majd finom aranyporral vastagon behintették. Ekként aztán a felkelő Nap sugarainál bemutatott áldozatkor az új főpap a Naphoz hasonlóan ragyogott, miközben négy segítőtársa az áldozati kincsekkel gazdagon megrakott tutajt a tó közepére irányította. Az „aranyember” ott megmártózott a vízben, hogy lemossa testéről az aranyport, miközben társai „átadták” a víz istennőjének a magukkal hozott gazdag ajándékokat. (Egy társaság 1970-től folytat kutatásokat a Guatavita-tónál, az utóbbi időben számos ritka áldozati ajándékot is sikerült felszínre hozniuk.)

Az „aranyember” legendája nyomán Európából gátlástalan kalandorok százai indultak útnak Dél-Amerika belseje felé, hogy bármi áron megszerezzék azokat a mesés kincseket, amelyekről az elbeszélések szóltak. Közülük kétségkívül legnagyobb szerencsével PEDRO HEREDIA járt, aki az általa alapított Cartagena városából 1533-ban vágott neki a nem kevés veszéllyel járó útnak: ugyanis a muiscák városai mind az Andok hegylánca, mind az Orinoco folyó medencéje felől a nehezen megközelíthető magasföldön helyezkedtek el. HEREDIA a kiindulási ponttól 150 km-re délebbre rendkívül gazdag és fejlett kultúrájú muisca városokra bukkant; egyes feltételezések szerint spanyol Amerika legértékesebb aranyzsákmányát akkor és ott sikerült a hódítóknak megszerezniük. A portugál JUAN CEZAR — aki HEREDIA egyik tisztje volt — hosszabb nyomozás után végre rátalált arra a területre, ahonnan a sok aranyat a muiscák bányászták. Az eredmény elképesztő: a felfedezést követő négy évszázad alatt Cauca (Aranymező) területéről 1 500 000 kg arany vándorolt a szinte mindig üres spanyol kincstárba!

Egy angol tengerész és felfedező, Sir WALTER RALEIGH altengernagy is járt az Orinoco térségében, mert az angol korona is nagyon szerette volna megtudni, hogy vajon merre található a híres és gazdag El Dorado? (RALEIGH I. ERZSÉBET kegyence, majd később kegyvesztettje volt, aki I. JAKAB idején sikertelenül tért vissza az Orinoco vidékéről. Utazása alatt — a király kívánsága ellenére — egy spanyol várost is felégetett, ezért az ő követelésükre 1618-ban kivégezték.) RALEIGH megfelelő adatok hiányában csak saját elképzelése alapján rajzolhatott térképet e mesés területről, utóbb mappájának híre ment, de kéziratát akkor senkinek sem sikerült megszereznie. Feltehetően hajóskapitánya szolgáltathatta e mesés és mások által nem ismert területről azokat az adatokat, amelyek alapján JODOCUS HONDIUS és LIEVEN HULSIUS a Guiana című térképet megrajzolták. Mappájuk nyomán a híres tó neve „Parime” lett, amelybe számtalan folyó ömlött, a partján lévő egyetlen város a „Manoa, ó el Dorado” volt. Csak az Orinoco folyó völgyének, illetve a Guinai-hegység területének részletesebb megismerése után tűnt el a valóságban ott nem létező tó és város a Dél-Amerikát, illetve annak északi részét bemutató mappákról!

Az El Dorado keresése, majd utóbb az aranyban gazdag muisca városok megtalálása nyomában kegyetlen pusztulás járt, ezért joggal mondható, hogy irdatlan mennyiségű vér tapadt azokhoz az aranykincsekhez, amelyek Dél-Amerikából kerültek a spanyol kincstárba a XVI–XVII. század folyamán. Amerika őslakosai ezért vallják mind a mai napig azt, hogy őket nem felfedezték, hanem tőlük elrabolták azt a földrészt, amely mindig az övék volt.

Az inka GARCILASO DE LA VEGA, aki a XVI. században vetette papírra élményeit, átfogó képet rajzolt népének történelméről, társadalmi felépítéséről, hiedelemvilágról, a mindennapi életre vonatkozó ismeretekről. Segítségével mi is bepillantunk az inka földmérés és térképkészítés titkaiba.

Felettébb jártasak voltak a geometriában, ugyanis szükségük volt rá a földmérés miatt, hogy ki tudják jelölni és osztani a területeket; ám ők valóságosan mértek, nem pedig magassági fokokban vagy más elvont számolással, mégpedig zsinórral és parányi kövekkel, mert ott ez utóbbival számolnak és osztanak, de minthogy én magam se szántam rá magam, hogy alaposabban megtanuljam, inkább azt sem mondom el, amit kiderítettem a számolásukról. Sokat értettek a földrajzhoz is, ugyanis minden nép lefestette, lerajzolta a településeit és tartományait és terepmintát [= dombortérképet — P. K.] is készített róla, márpedig úgy, ahogy látták; s nem kalandoztak át idegen földre; és ebben a végletekig pontosak voltak. Láttam Kozko [Cuzco] términtáját meg a tartományának egy részét is a négy országúttal, az egész agyagból, kavicsokból és pálcikákból volt elkészítve, s minden arányosan és mérték szerint volt megrajzolva: a kisebb-nagyobb terek, a keskeny és széles utcák, a városnegyedek, a házak, még a legeldugottabbak is, meg a három patak, amely átszeli a várost, úgyhogy lenyűgöző látvány volt.

Olyan volt, mintha az ember magát a vidéket látná a sok magas és lapos dombbal, síksággal és szurdokkal, a kanyargó folyókkal és patakokkal, s a világ legkiválóbb kozmográfusa se tudná jobban megmintázni. Ezt a términtát egy DAMIAN DE LA BANDERA nevű biztosnak készítették el, akit azzal bízott meg a királyi kancellária, hogy derítse ki, hány település van és mekkora az indián lakosság Kozko környékén; és hasonló céllal a királyság más vidékére is küldtek ki felügyelőket. A términta, amelyet láttam, Mujnában készült; ez egy Kozkótól öt mérföldnyire délre fekvő város, amelyet Mohinának hívnak a spanyolok.

Irodalom:

Ugrás a nyitólapra